Öt óra negyvenkettő. A körúton még minden kirakat sötét, de egy apró kávézó ajtaja mögött már ég a fény. Bence lehúzza az első eszpresszót, megkóstolja, aztán állít egy fél millimétert az őrlőn. A város még alszik; ő már a harmadik döntését hozza meg.
Budapest reggele nem egyetlen pillanatban kezdődik. Lassan szivárog be az utcákba: a pékségek meleg fényével, a síneken megcsikorduló villamossal, a kapualjakból előbújó biciklikkel.
Az első csésze csendje
A reggeli kávézó másik hely, mint a délutáni. Nincs zene, csak a gép tompa moraja és a csészék finom koccanása. Az első vendégek többnyire ugyanazok: egy kutyát sétáltató grafikus, két mentős a műszak végén, egy idős úr, aki minden nap ugyanahhoz az ablakhoz ül.
„Reggel nem kávét adunk. Néhány nyugodt percet adunk a nap előtt.”
A jó hely attól válik a környék részévé, hogy ismeri a ritmusát. Tudja, mikor ér véget az éjszakai műszak, mikor nyit az iskola, és melyik napon van piac. Nem akar mindenki kedvenc helye lenni. Elég, ha azoké, akik ide tartoznak.
Fél nyolckor már város
Mire a nap megcsillan a szemközti ház ablakain, elfogynak az üres asztalok. Telefonok kerülnek elő, felgyorsulnak a mondatok. Odakint már türelmetlenebbül csönget a villamos. A rövid, lebegő reggel véget ér — és Budapest nekilát a napnak.